NAPJAIM: Vasárnap hajnali öt óra!
(Sétáltatom a kutyáimat, amikor megáll egy feldíszített autó a parkolóban. Kiszállnak belőle az emberek… és az egyik elindul felénk! „X” volt, a fiam legjobb barátja!
Előző nap tartották a húga esküvőjét - ő még mindig tántorogva - nagyon bizonytalanul közlekedett. Már messziről elkezd ordítozni: – Csókolom! Spotty gyere ide! – lehajol, és én attól félek, hogy orra fog bukni, de ő csak vigyorog… és nyomul felénk… az eb, persze elkezd ugatni… próbálom mindkettőjüket csitítgatni…- Basszus, mégiscsak hajnal van!
De Ő belekezd egy újabb ordításba: – Juliska néni, tessék elképzelni, ezek (és a háta mögé mutogat) nem hagytak vezetni!
- Jézusom, hát nem is csodálom! Ember, jobban járnál, ha lefeküdnél és lazulnál egy kicsit! – persze, semmi, sem muszáj… csak egy gondolat volt)!
…………………………………………….
(Hihetetlenül rohan az idő. Egy – két hónap, és ötvennyolc éves leszek!)
Tegnap reggel utaztam a földalattin, dolgozni mentem, egy régi vendégemhez. Csengett a telefonom, és máris volt még két vendégem aznap délelőttre. Szeretek masszírozni. Olyan érzés, így hét év távlatából, mint egy hivatásos biciklizőnek… felül az ember a bicajra és csak tekeri a megfelelő sebességre beállított pedált… és közben örül, hogy halad előre!
Kora délután értem haza. Éreztem a testemben, hogy dolgoztam! Fáradt voltam… de jó érzés volt ez a zsibbadtság!
A határok felismerése nagyon fontos egy ponton túl. De nem úgy az én kiskutyámnak Spottynak aki, ha lent vagyunk a parkban, mindig összeszedi a legnagyobb flakonokat, és azzal szaladgál, mint az eszelős! – Nagyobb a flakon, mint a kutya! – szokták mondani az emberek! Igen így van, ő még nem ismeri fel annyira a határait! Vagy éppen ellenkezőleg, szarik rájuk?
A felismerés segít bennünket, vagy korlátoz? Nem hinném, bár fogalmam sincsen! Én már nem futkosok, ha nem kergetnek és nem zavar az sem, ha futás közben valaki lehagy. – Kit érdekel! – szoktam mondani.
A korlátok egy koron túl, inkább kapaszkodók semmint egy beszűkítő hatásai az életemnek?
Emlékszem, Anyukám sokat beszélt nekem erről, amikor öregedett:- Kislányom, annyira fontos lesz tudni, hogy meddig feszítheted a húrt „ebben” a korban: - Figyelj nagyon magadra - mondta. –Fontos, hogy megérezd, mikor – mennyit vállalhatsz majd!
És igen; ez a „majd” most itt toporog az ajtómban, és előbb utóbb be kell, engedjem.
Amikor gyerek voltam, Anyámnak nagyon sok olyan korú ismerőse volt, mint most én! Akkor, azokat az embereket öregeknek láttam, és csodálkoztam azon, miért kérik ki maguknak ezt a titulust! Most így vagyok ezzel én is; „Nem érzem, hogy öreg lennék, legfeljebb csak úgy nézek ki, de ugye ez nem ugyanazt jelenti?”
Hiába vagyok ötvennyolc éves, belül még minden fiatal, és cselekvő… aki arra vár, hogy ezt mások is lássák, érezzék ebben az életemben!
(Még nagyon sok ölelés vár rám. Szerelem, csókok és szeretők hada, akikkel, örömmel töltöm majd az időmet! ÁMEN!)
A „védőhálót” már kifeszítették… mostantól az a dolgom, hogy okosan engedjem el a kötelet és UGRÁS!
……………………….
Két hónap után, tegnap megint felhívott ÉDEN! – Fél óra és Nálad vagyok! – mondtam, és közben, az járt a fejemben, hogy megbüntetem, és nem megyek el hozzá! „Beteg vagy te Júlia!”– belül valaki rám kiáltott!
Milyen igaza van, bárki legyen is az ott bent! Sokszor, tévesen hisszük, hogy másokat „büntetünk”, de közben rá kell jönnünk, hogy a célpont ilyenkor is mi magunk vagyunk!
És nagyon jó volt, hogy mentem, mert Édennek fájt a háta… láttam, hogy a földre „ágyazott” magának… valahol biztosan olvasta, hogy így kell kikúrálni a hátfájást!
Nem akartam kiábrándítani, hogy az a fajta fájdalom, ami neki van, a földön fekve, soha nem fog meggyógyulni.
Mert sokfajta fájdalom létezik, amit nem árt felismerni - az embernek magának - és a masszőrnek szintén. A test úgy van összerakva, hogy ha valami nem működik jól, akkor jeleket sugároz a gazdájának, csak fel kell ezeket ismerni.
Amikor masszírozok, azonnal tudom, hogy hol lehet benne betegség… ami aztán, tényleg fájdalommal jár - ha hiszik, ha nem, de megmutatja nekem a helyét - és ha látom, akkor már tudom, mit kell vele kezdeni! Nagy odafigyelés és ráérzés szükséges ahhoz, hogy egy sima masszázsnak induló tevékenység gyógyítássá váljon!
Édennek, kutya baja volt! A hátát masszírozva (azonnal jobban lett) együtt konstatáltuk, hogy „ez nem fizikai betegség”! Egyszerű volt a képlet… Nekem legalábbis!
Az ilyen esetekben egy jó masszázs sokat segít. A fájdalmas testrészbe tóduló oxigén dús vér, segít a „gyógyulásban”, még akkor is, ha nem fizikai fájdalomról beszélünk, csupán egy mentális problémáról!
Mert én bizton állíthatom, hogy a masszázs egy csodaszer… szinte, majdnem minden bajra.
Egyszer olvastam, hogy Michael Jackson, (Nyugodjon Békében!) minden áldott nap masszíroztatta magát!
A leggyorsabb módja ez annak, hogy az emberben beinduljanak az öngyógyító folyamatok még akkor is, ha már akkora a gond, hogy a vége mindenképpen az orvos és annak szikéje.
Volt egy vendégem, aki idős korában is rendszeresen teniszezett. Egy alkalommal, azzal jött hozzám, hogy fáj a bal melle… – Megütött a teniszlabda! – mondta, és tudtam, éreztem, hogy annál sokkal súlyosabb a helyzet! Az ilyen esetekben, csak az orvost tudom javasolni. Megfogadta a tanácsomat, és elment megnézetni a dudort a mellében… pár héttel később egy rákos daganatot operáltatott ki onnan!
Az orvos dicsérte, hogy milyen ügyes volt, hogy korán felismerte a bajt, mert így nagy eséllyel gyógyulhatott, ellentétben azokkal a hasonló korú férfiakkal, akiknél rákot diagnosztizálnak.
- A masszőröm hívta fel a figyelmemet arra, hogy baj van! Júliámnak köszönhetem, hogy még élek!
...............................
Természetesen - Éden, ellentétben az előző vendégemmel - nagyon nehéz eset, inkább meghal, de az orvoshoz a legritkább esetben megy csak el.
(Ő is olyan egyszerű, mint az a család, aki azt vallja: ha nincsen vér, nincsen baj?)
Ez egy régi történet: A szomszédunkban lakott egy család. A fiúgyerek újra nősült, és az ifjú ara nem igazán szerette idős apósát, akinek a lakásában lakott az egész bagázs.
Sokat beszélgettem az öreggel, amikor az ajtajuk előtt ücsörgött a sámliján és sokszor nézett gyenge szemeivel a nagy semmibe maga elé. Egy napon, elesett és beütötte a fejét. A vérzés nem akart elállni, így az unszolásomra kihívták a mentőket.
A diagnózis megdöbbentő volt! A Laci bácsinak az egyre gyengülő látása oda vezetett, hogy szinte teljesen megvakult… azért esett el!
Kérdem én, mikor vették volna észre ezt a nagyon is szembetűnő dolgot, mikor?
Mert ha nincs vér, akkor nincsen vakság?
Persze, minden betegségnek megvan valahol a magyarázata, és ha az ember tudja, hogy merre keresgéljen, az életében, akkor gyorsan és pillanatok alatt gyógyultnak lehet a beteget nyilvánítani.
A fenti eset rendhagyó, éppen ezért fontos figyelni a jelekre!
……………………………………………
2008. DECEMBERÉBEN, ÚGY DÖNTÖTTEM, BÉRLEMÉNYT VÁLTOK!
A befolyt összeg és a megnövekedett kiadások nem tették lehetővé, hogy a régi helyemen maradjak! Fájt a szívem, de meg kellett tennem ezt a lépést!
A folyamat hirtelen volt, és éppen ezért nagyon fájdalmas. Egyre kevesebb új hívás, és a régi visszajáró vendégek is ritkábban jelentkeztek. Voltak napok, amikor szinte senki nem telefonált! Féltem, hogyan fogom így fenntartani a lakást, és ezt a szabad életmódot, ami egyre inkább képtelen volt fedezni a kiadásaimat!
A főbérlőm kegyetlenül közölte a visszafordíthatatlant… „Fel kell emelnem a bérleti díjat”, ami engem nagyon érzékenyen érintett akkor! Előttem állt még egy nagyon nehéz időszak…
A karácsony és a szilveszter még több kiadást jelentett, és én azzal a tudattal éltem, hogy „hamarosan, mindennek vége”.
Egy nagyon kedves barátomnak még volt alkalma egy éjszakát a barátnőjével a falak közt tölteni…”Kedves Júlia! Köszönjük, hogy itt tölthettünk ezt a kellemes estét (… Inkább éjszakát!) Nagyon jól „éreztük magunkat”, hálánk örökké üldözni fog. Az asztalon található apróságot neked hagytuk. És kívánunk boldog Karácsonyt… Szilveszterkor pedig úgy is találkozunk… Puszi” J
Mennem kellett! Emlékszem, hogy mennyire kegyes volt hozzám a sors - és az egyik barátnőm segítsége - de még így sem tudta megállítani a megállíthatatlant. Aztán az „új bérlemény” lehetősége a mennyből érkezett. Az év „legutolsó” vendégei elhalmoztak ajándékokkal, és abban reménykedtek, hogy még jöhetnek hozzám, a majdani lehetséges új helyemre.
December huszonnegyedikén is dolgoztam, aztán másnapra belázasodtam… „Ilyen hát az elválás”? Olyan állapotban voltam, amikor még a fekvés is fájdalmat okozott! De két nap múlva már dolgoznom kellett újra.
Akkor december 28. vasárnapra esett, és Rúben, délután egy órakor érkezett.
Nagyon fáradt volt… „Buliztam éjszaka” – mondta, és arra kért, hogy segítsek neki, hogy jobban legyen. A masszázs közben elélvez, nevetgélünk ezen, ő bocsánatot kér a kellemetlenség miatt, egy gyors lepedőcsere, és megy tovább a minden. Egy óra múlva már a bugyimban turkál – minden nőnek kívánom ezt a felszabadító érzést – jó érezni a testét és a gyorsan regenerálódó férfiasságát.
És egy pillanat múlva megérzem, azt a „valamit” ami nem is olyan frankó számomra!
- Ölelj meg! – kérem, és amikor meghallja a hangom akkor, minden nagyon gyorsan megváltozik. Ellenkezik, és olyanokat mond, hogy „Ő csak a barátnőjét tudja igazából megölelni, és simogatva becézgetni… mert, „csak őt szeretem”!
- Bazd meg ember, kit érdekel ez, csak egy kis illúziót kértem tőled, nem, azt hogy szívből szeress! – dohogok, és egyre emelkedik a harag bennem - haragszom magamra, rá, és erre a buta szituációra!
- Azt javaslom, ne erőltessük, azt, ami nem megy! Csak masszázs legyen ezután, ha jönni akarsz! – és közben azt érzem, hogy talán most látom életemben utoljára!
Hogy miért írtam ezt most ide a végére?
Rúben, azon ritka férfiak egyike, akikkel szabadnak éreztem magamat. Ő az - aki képes rám olyan hatással lenni - hogy a testem megnyíljon, és százszázalékosan befogadja a FÉRFI mivoltát.
De! Hiába minden, ha előbújik mégis az érzés, hogy ez így mégsem igazán kerek!
Még most sem tudom, hogy mit éreznek a férfiak, akik velem vannak – csak azt tudom, hogy mit érzek én – kívül, és belül! És ha ez a két érzés közel egyforma lángon lobog, akkor minden jó! Ilyenkor békesség van bennem; de ha a hiányérzet felüti a fejét, akkor megbokrosodom… Vagy ez nem is olyan rossz, azért teszem, mert tennem kell?
Mikor legyen valami jó az életemben, ha nem akkor, akikor még élek, mozgok a büdös életbe bele?
„Az emberek jönnek és mennek! Mélyebb kapcsolatot, csak rokonlelkekkel élhetünk meg”! – olvastam egy helyen.
Nem értettem igazán egyet ezzel, mert azt gondolom, hogy szeretni, csak ítélkezés nélkül szabad, és ha valami mégis komplikáltnak tűnik, az nem szeretet, az, valami más.
A szeretet adás – vagy kapás, amelyik szerep éppen üdvös!
SZILVESZTER BARÁTOK KÖZÖTT, ÉS ÉN
ELFELEJTETTEM A RÁM VÁRÓ NEHÉZSÉGEKET!
„Aki elindul, azt már várják valahol”! Így szól az a közmondás, ami e fejemben csengett akkor, amikor eldöntöttem, hogy az „angyali” lakásból egy kisebb garzonlakásba teszem át a székhelyemet.
2009. január tizedikén kifestettük az „új” lakást… Másnap az első forduló már elment, amikor, eszembe jutott, hogy „nem kéne nekem átmennem arra a másik helyre”, de két napra rá, már vártam a vendégeimet a kellemesen berendezett, ismeretlen lakásban.
Olyan magányos voltam, mint a kisujjam. Nem volt maradásom. Inkább sétáltam a hideg városban, amíg el nem fagytak a végtagjaim, és be nem futott az első hívás…
A negyedik napon (végre) két visszajáró vendégem nyitotta meg azt a nagyon rövid gyötrődést, amikor végérvényesen azt mondtam „legyen vége, elég volt”!
Mire mindent kifizettem, arra nem volt már pénzem, hogy BKV bérletet vegyek magamnak. Egy hét bliccelés után elkaptak a „dögevők” és úgy megbüntettek, mint az atom! Ideges voltam arra, amit nem tudtam semmilyen formában befolyásolni, így csak esténként sírdogáltam az ágyamban, mielőtt elaludtam… ”Miért kell ennek így történnie”?
Kártyát vetettem magamnak, és mit gondoltok mi jött ki?
„Az energia hiánya, a hit hiányából fakad”!
Mi köze ennek ahhoz, hogy gazdasági válság van? Mi ez a fos? „Hogyan lehet valamire ráhatásod, ami tőled függetlenül létezik, hogy a kurvaannyátmindennek”!
Lemondtam a hirdetéseimet, olyan volt ez nekem, mintha egy erős érzéstelenítővel ugyan, de eltávolítottak volna belőlem valami nagyon fontos, és eddig a percig is egészségesen működő szervemet! Amikor elmúlt az érzéstelenítő hatása, szabályosan azt éreztem, hogy haldoklom ebben az egyre fokozódó küzdelemben, mert az álnok lét ellen vesztésre álltam! Fizikai fájdalmaim voltak az elmúlástól. Számomra lehetetlennek tűnt, hogyan lehetséges ezt összeomlás nélkül túlélni… és tudjátok, hogy mi segített rajtam? Az írás!
„Az írás egy szívre nehezedő mázsás súly letétele”, pedig az igazat megvallva egy olyan teher, ami alatt össze lehet roppanni… Kibaszott libikóka! Hogy miért? Talán, mert még most is idegenként tekintek néha magamra!
(Felhívott a nővérem, hogy az átküldött önéletrajzomat aláírhatja - e a lánya,mert fontos lenne, hogy mielőbb a főnöke kezébe kerüljön ha állást akarok vállalni… : - Hát persze! – mondtam neki. - És milyen nevet írjunk oda? – kérdezte, - X.Y. Júliát ne, mert az már meghalt! – mondtam neki!)
MINDEN ELADÓ!
Feltettem a nettre, hogy eladom az összegyűjtögetett dolgaimat! Aztán, szétküldtem egy rakás sms a régi vendégeimnek, hogy „a hónap végéig vagyok még… ha jönni akartok, akkor most még itt a soha vissza nem térő alkalom”!
A következő huszonnégy nap munkával telt! Nem gondolkodtam, hogy miből fizetem ki a főbérlőt, csak az volt a fontos, hogy dolgozom, és jönnek a vendégeim!
Voltak ezek között az embereim között olyan új vendégek is, akik a három hét alatt háromszor tették tiszteletüket, és még masszázs közben is azt suttogták, hogy „Júlia, én miért ilyen későn jutottam el hozzád”?
És tudjátok mit… a régi vendégeim nem kértek levezetést… de kifizették az árát!
- Nagyon sajnálom, de nem sikerülne úgysem! Tudod Júliám, ezt teszi a tudat, hogy itt a vége a mi találkozásainknak! – mondták, mintha összebeszéltek volna! Jó volt hallgatni őket… és sírtam, amikor becsukódott az ajtó mögöttük!
………………………………………..
A harmincnégy éves ember, aki február. 12 – én délután felhívott, nagyon határozottam nyomta - az igazat megvallva szinte semmit nem is kérdezett - csak egy időpontra vágyott!
Pontosan érkezett, ahogy a vérprofik is teszik, és a magukra egy kicsit is adó úriemberek – soha nem mások kedvéért - inkább azért mert ez is a részük annak akik…
A zuhany után percekkel már az ágyamon feküdt, és ahogy rátettem a kezeimet, a testében mélyen elnyomott energiák kavargását éreztem.
Csak a masszázs után tudtam meg, hogy élete első „ilyen” alkalma most történt meg, és Ő engem választott ki erre a megtisztelő címre!
Az ember a maga lehengerlő, totális modorában már a régi önmaga volt… és büszkén vallotta be azt, hogy „nagyon féltem, és most boldog vagyok, hogy az utolsók között a tiszteletemet tehettem nálad, kedves Júliám”!
Úgy ölelt, meg amikor elment, mintha ezer éves ismerősök lettünk volna.
MÉG EGY HÉT, AZTÁN MINDENNEK VÉGE…
2009. február. 22. vasárnap. Még egy hét, és vége a „főállású” masszázsnak!
Lesz idő, amikor a fejemben majd egyre messzebb kerülök attól az embertől, aki hét éven keresztül voltam. Húúú. Ez egy kicsit nagyképű volt, de higgyen nekem most mindenki, ha azt mondom, hogy a búcsúnál, bárki is, akar arcoskodni… szóval akkor folytatom!
A minap új személyigazolványt kellett készíttessek magamnak, és én az elém rakott kitöltésre szánt papírra, kétszer is X. Júliát írtam, mintha az, aki eddig voltam, túl nagy súllyal nehezedne még rám! Az irodában a nő szorgalmasan cserélgette az újabb lapokat egészen addig, amíg azt nem mondtam neki: - Most már köszönöm, végre sikerült! – úgy nézett rám, mintha írástudatlan lennék! Na, nem baj, már túl vagyok rajta!
Képzeljetek el egy nőt, aki ötven éves korában, mindent felrúgva és hátrahagyva elkezdett masszírozni! Olyan ez még mindig nekem, mintha nem is én lennék, aki megtette!
Itt van hát a búcsúzás ideje, és ha búcsú, akkor innentől, valami új dolog van születőben!
Pénteken az egyik muskétás volt nálam, Píter. Szegény még azt hitte, hogy a régi helyemen dolgozom, és havas esőben gyalogolt egyik helyről a másikra. (még jó, hogy „közel” volt a két lakás egymáshoz) Annyira sajnáltam szegénykémet, ahogy megérkezett… Amíg a zuhany alatt próbálta magát felmelegíteni, addig azon gondolkodtam, hogy mennyi mindenen mentünk keresztül együtt.
Ő is érezhette, hallhatta, tapasztalhatta énem több oldalát! A –tol, Z –ig., (ahogy illik) ahhoz, hogy eldönthesse, akarja – e ezt a nőt, vagy sem! Nála is volt egy olyan időszak, (mert, miért lett volna másképp) amikor fél évet simán kihagyott a velem való találkozások között. Amikor újra felvette velem a fonalat, akkor azt éreztem, hogy nagyon óvatosan közelít felém!
Nagyon fáradtan érkezett, és, gyorsan el is aludt, amíg hason feküdt az ágyon!
Píter teste nagyon férfias, de ahogy a félhomályban az ágyon fekszik előttem - ez a test, mindig ellágyul, és feloldódik! Az - az erő, amit a szemembe ő képvisel, inkább hasonlít, egy lágyan ringató folyóhoz, mit egy erőtől duzzadó megállíthatatlan folyamhoz! Megtanult hozzám, és az elvárásaimhoz idomulni, úgy hogy ez a világon a legtermészetesebb legyen a számunkra!
…………………….
ÖRÖM!
A világ nagy, és benne a sok náció férfiai is megfordulnak itt Magyarországon. Nem értem, milyen pluszt látnak ebben a mi kis hazánkban – mert én, sokáig azt hittem - hogy csak nekünk, magyaroknak fontos igazán ez az ország.
Szóval, és tettel – sokan próbálkoznak megtalálni a szerencséjüket itt. Dolgoznak, élnek, közöttünk az idegen országok emberei a világ legtermészetesebb módján. Már a telefonba is lehet hallani a „másságukat”, de amikor megérkeznek hozzám, akkor lehet látni igazán, kik is ők valójában! Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy ilyen, vagy éppen nem ilyen típusú szolgáltatások látogatásait bevállalják! Érzem, ahogy a torkukban dobog a szívük, ahogy átlépik a küszöböt… és, ahogy egyre beljebb hatolnak egy számukra ismeretlen élet belsejébe!
Egyértelmű előttem, hogy nagy elszántság és hiány kell ahhoz, hogy ezeket, a lépéseket megtegyék! Ellentétben a női vendégekkel, akik csak az ismerős, ismerőséhez, vagy csak kizárólag egy másik nő keze alá hajlandóak befeküdni. A férfiak bátrabbak, vagy csak jobban akarják (vágyják) a jót, ami történhet velük valami csoda folytán egy „ilyen helyen”?
Eszembe jutott „Ali”, akit még akkor ismertem, meg amikor házhoz járó masszőr voltam.
Törte a magyart, de még így is érezni lehetett, hogy egy olyan férfi ő, aki tudja, hogy mit akar az élettől, és ez át is jött a telefonon keresztül…
Persze ha még nem csinált valaki az életében valami hasonló „őrültséget” akkor itt az alkalom, hogy ezt most megtegye – mert soha nincsen késő… „Mert, bizonyos helyzetekben a megadás a helyes megoldás, a továbblépéshez”!
Úgy ahogy én is elindultam ezen a hét évig tartó úton… egészen idáig!
…………………………………………….
Felhív Árpád, aki évekig volt visszajáró vendégem, és így kezdi: - Egy vallomással tartozom neked Júliám! Elmentem rajtad kívül egy jó pár helyre, amik rendre, nagy csalódást okoztak nekem! Csak azért hívtalak fel, hogy tudd, nálad éreztem magamat a legjobban. Most sok boldogságot kívánok neked az életben, és boldog vagyok, hogy ismerhettelek!
Mit mondhattam erre:- Köszönöm szépen, boldoggá tettél a mondataiddal!
(Mert az öröm soha nem erőfeszítés - megy az magától is!)
…. …. …. …. …. …. ….
AZ ÉLET, EGY GYORSVONAT!
- Mozgalmas az életed? – kérdezte tőlem egy barátom!
- Most nem az, most valami másnak van itt az ideje! – írtam.
- Mitől függ, hogy az embernek miről szól épp az élete?- kíváncsiskodott az ismerősöm.
- Szerintem arról, hogy akkor, vagy pont itt, amikor az embernek itt van dolga! Persze, lehet csúsztatni a mindent… de minek! Az élet, túl rövid ahhoz, hogy lefegyelmezzük magunkat. Addig kell menni, tenni mindent, ameddig belül érzed, hogy hajt valami.
Tudom, hogy a társadalom nehezen viseli az őszinte szót, és az ehhez tartozó embert!
Tudom, hogy túl sok a csalódás, a sérelem!
Tudom, hogy túlontúl sok a takargatnivaló, és a keserűség!
Nem kellenek fogadalmak, mert a fogadalmak azért vannak, hogy legyen mit megszegni, és elfelejteni! Olyan egyszerű, mert nem kell megfogadni semmit, és akkor nem csapod be magadat, és mást sem. Minek? Nem hiszek ezekben, soha nem is hittem. És még az elméletekben sem hiszek, mert mindig jön egy marha, aki megdöntik őket. Azt mondja, hogy amiben eddig hittél az egy smafu… mit teszel akkor, felakasztod magad?
Nem mondom, hogy az összes elméletem megdőlt, de hogy a fogadalmaimat soha tudtam betartani - mert miért is tettem volna - azok nem én voltam sohasem…
Kibaszott jó ember vagyok így is - arra, hogy ártsak másoknak - a picsába is, én nem erre vagyok kondicionálva.
De ha bántanak, akkor felveszem a kesztyűt… és harcolok!
Amikor valakik, másoktól hallott, olvasott vélemények alapján azon nyomban kialakítják elmarasztaló véleményüket – vagy ne adj Isten el is, hiszik, amit hallottak… ÚÚÚÚÚ, ez durva! – Basszátok meg emberek, mitől lesz igaz az igazság? Attól, hogy elhiszitek, vagy attól, hogy végre az már csak a ti hitetek?
(Naná, hogy más a helyzet, persze akkor, ha éppen én vagyok az, aki saját magamat bántom!)
Kitartóan, eltökélten, úgy ahogy illik! Fájdalomtűrő vagyok, akiben nincsen pardon, nálam az egy belső igény, hogy nem csapom be a másikat, mert azt kapja, amit lát. Ez nem kérdés. És nem azért van, mert az apám vagy az anyám így tanított, hanem azért, mert ami másnak fáj, nekem is fáj, és azonnal segíteni próbálok.
De, talán egy hibám mégis van! Türelmetlen vagyok, azokhoz, akik folyton beszélnek, és sohasem mondanak semmit – ha ez rossz, akkor rajta – törjük azt a pálcát felettem! Most még itt vagyok, és készen állok arra, hogy meghajoljak egy jó ügy előtt!
A buszon, a metrón és mindenhol én vagyok az első, aki oda megyek, még akkor is, ha félnem kellene, és nem lenne más, aki segíthet! Szomorú leszek attól, ha valaki, valakit bánt - ilyenkor ezerszeresen érzem a másik ember fájdalmát – tudom, mit érezhet, hiszen én is éreztem hasonlót.
A fiam kb. tíz éves volt, amikor a „haverjai” a téren, (pont oda látok az ablakunkból) valami buta félreértés miatt elkezdték ütlegelni. Amikor meghallottam a sírós hangját, nyolc emeletet rohantam le gyalog - mert nem voltam képes megvárni, hogy felérjen a kurva lift - onnantól megjegyezték a „barátai” egy életre a nevemet.
Tudták, messziről, hogy ki vagyok, és ha lekiabáltam az ablakból, hogy – HELLÓ FIÚK! - mindig tartottak attól, hogy a Matyi „őrült muterja leszalad és közibünk csap egy nagyot”…. mert, igen könnyen előfordulhatott! Közben, mégis az volt a helyzet, hogy nem szeretem az erőszakot.
Inkább beszélek, megbeszélem a dolgot a másikkal, ha lehet… és ha partner ebben!
De ez sokszor nehezebb, mintha egyet odacsapna az ember lánya! Mert vannak emberek, akik nem értenek a szóból, azoknak egy jól irányzott rúgás nagyon sokat segíthet, de folyton én sem rugdosódhatok! - Gyere ide, mondd el mi a baj, és segítek!- ezt olyan nehéz megérteni? És ez nem azért van, mert én jó fejnek akarok, tűnni, hanem éppen azért, mert így jó, mert ez az, ami működik!
(Ma már… csak élem az életem, és nem kérdezem az emberektől, hogy miért így, vagy miért úgy élik, vagy teszik, mondják a dolgaikat! Átmentem szemlélőbe, bár ettől, még nagyobb fájdalmaim vannak akkor, ha egy rakás barmot látok egy karámban.)
Tudom, nem kell mindenkit kedvelnem – és azt is tudom, hogy „ŐK” akkor változnak meg, ha majd készen állnak a változásra – én pedig, nem tehetek itt és most semmi mást!
Nagyok a különbségek már akkor is, amikor két embert állítunk szembe egymással.
- Bűnöző vagyok!- ezt mondta az egyik vendégem, akit látatlanba is annak néztem (persze minden előítélet nélkül)… de úgy még inkább, hogy ő is alátámasztotta a gondolatomat!
A masszázs alatt nyögdécselt… igazán élvezte, amit kapott a teste… tisztába volt azzal, hogy ez az, ami neki jár az élettől… mindig a legjobb és a legjobbkor! Tudta, hogy mindenért fizetni kell és jól akarta magát érezni a bőrében. Hiába állt a „sötét oldalon”, az életét maga irányította és ettől volt makulátlanul tiszta és világos a szememben.
- Bűnöző vagy? Nem baj, csak legyél mindig korrekt… és akkor nem fog számítani, hogy MI vagy, csak az, hogy KI vagy!
…………………………………..
Már nincsen hely, ahol dolgozhatom! A házhoz járó masszőrködés egy új aspektus, egy másfajta megközelítés, és soha nem lesz olyan, mint amilyen régen volt…
És mégis, a Messiások könyve ezt írja nekem: „Több csúcs megmászása után nem csúszhatsz vissza többé, hanem szárnyakat növesztesz, és meg tanulsz repülni Júliám”!
Így lesz, most megígérem! A Minden felrepít a halhatatlanok közé és végre jó lesz nekem is!
………………………………………………….
UTÓSZÓ: Semmit nem vihetek magammal, amikor mennem kell! Minden itt marad! Idővel kidobják majd a gyermekeim a régi kacatjaimat, és akkor aztán tényleg nem marad semmi, ami én voltak, vagyok és leszek!
„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen”.
Hamvas Béla: Héloise és Abélárd
Egyetlen kérésem van - mégis!
MULANDÓSÁGOMAT TUDVA, AZT SZERETNÉM, HOGY EZT A KÖNYVET ÉGESSÉK EL, ÉS KEVERJÉK A HAMVAIMBA.
AZTÁN, AZZAL EGYÜTT ERESSZENEK A SZÉLBE, OTT FENT A NORMAFÁNÁL, ANNAK A „BOLDOG FÁNAK” A TÖVÉNÉL!
„MERT A BOLDOGSÁG CSAK AKKOR VALÓDI, HA MÁSSAL IS MEGOSZTOD”!
VOLT EGYSZER HÉT BOLDOG ÉVEM, ÉS MOST, MEGOSZTOM MINDENKIVEL!
„Mert a lehetetlen semmi és semmisen lehetetlen”! J
Júlia voltam!
