Április 8-án elaltattam a kutyámat, Vaginát! Ő volt a második abban, a sorban, aki a kezeim között halt meg! Semmihez sem hasonlítható érzés, egyszerűen nem lehet ép ésszel az ilyet felfogni.
Ez egy óriási bánat, és mégis, sokkal könnyebben lép az ember túl rajta, azzal a biztos tudattal, hogy ismerhette, és szerethette azt, aki elment!
Nem szép tőlem, de mégis párhuzamot vonok a kutyáim, és a férfiak között.
Mindkettő nagy örömet okoz az életemben, de egyre inkább hajlok a felé, hogy a kutyák veszik át az emberek helyét az életemben.
Míg egy kutya minden fenntartás nélkül képes elfogadni azt, aki vagy; addig az emberek soha nem lesznek egyértelműek sem velem, sem önmagukkal szemben!
A kétkedés, az önutálat és a bűntudat minden emberben megtalálható. Félnek, boldognak és felszabadultnak lenni, attól rettegve, hogy ennek valamikor majd megisszák a levét! Nem akartam így élni, nem akartam kötődni. Nem akartam bántani semmit, és senkit!
Mégis, ha valaki úgy döntött, hogy továbbmegy az életemből… nagyon fájt! Soha senki nem volt képes megnyugtatni az adott magyarázattal, hiszen, azok mindig sántítottak kicsit. Ez volt az, ami miatt bennem is felütötte a fejét a kételkedés, és nem csak magammal szemben, hanem a másik emberrel szemben is!
Amikor a falmászó ismerősöm újból jelentkezett, és egyszerűen odavetette, hogy ezután a „program” – CSAK, SIMA MASSZÁZS! – és aztán minden kérdés nélkül, ömlött belőle a magyarázkodás - sőt, az is benne volt a levegőben, hogy egy életre kész elbúcsúzni, ha nem fogom fel villám gyorsan a szavait…
Mi volt ez? Nem értettem! Mondhatta volna az első alkalommal: – Köszönöm, Júlia, de inkább ne! – és akkor nem lett volna semmi! Persze most sincs igazán… de bennem, útnak indult egy kellemetlen érzés, és ilyenkor az is benne van a pakliban, hogy mennyire sérül az ember…
„Hogy miért nem rohad meg minden! HAHÓ! JÚLIA! ÉBREDJ FEL”!
Pedig nem kéne megrohadnia semminek; mert lehet, hogy ez nem is rólam szól, (?)… de én magamra veszem és cipelem, mint Jézus a keresztet!
SMS írok neki: – Ne haragudj, de olyan ócskának érzem magam, mert nem akartam rosszat. Ezek után, hogy tudom majd bizonyítani azt, ki is vagyok valójában?
Olyan gyorsan írta a válaszát, ahogy az ujjai bírták: – Tiszta hülye vagy, ha ilyeneket gondolsz! Ez nem Rólad szól Júliám!
Egyszer – kétszer láttam még, aztán nagyon messzire fújta a szél, és nem jött soha többé!
MERT, KURVA AZ ÉLET!
Nem bírom én már ezt. Szinte érzem, ahogy kiüresedem és elindul bennem az elhatárolódás!
Nem tudok aludni, nem jön álom a szememre, és kapok egy sms: – Szombat éjszaka milyen feltételek mellett gyógyítanál meg engem? Hívnálak de, csak írni tudok e pillanatban. Krisztián vagyok.
- Ismerjük egymást?- írom neki.
- Még nem sajnos!- jön a válasz
- Akkor sajnálom! – válaszolom neki.
Egy kis idő elteltével felhívom, csak azért, mert, hajt a kíváncsiság! Egy ideges, éles hangú fiatal férfi jelentkezik a telefonba. Basszus, még ez is… a francba minden marhával! De, mind közül én vagyok a legnagyobb!
Tudjátok mitől igaz az igazság? Attól, hogy fáj, és ez a világon a legnagyobb igazság!
A kolléganőm árnyéka kísért? Teljesen megértem őt, hisz nagyon nehéz ezt ép ésszel kibírni.
Akarom én ezt, vagy marad a megközelíthetetlenség?
.................................
KÉRÉS!
Szerintetek, kap az ember olyan partnert, aki neki éppen tökéletes? A válaszom: IGEN! Volt már benne részem… de elmúlt, eltűnt, vége lett, és a válasz mostanra inkább: NEM!
Vagy jön valaki, és egyből ott az a furcsa rezgés: A KAPCSOLÓDÁS, vagy nem történik semmi!
Húsvét hétfő volt, amikor beléptem a templom kapuján. Egyedül voltam. Mindenki otthon várta a részeg locsolókat.
Letérdeltem a Szűz Mária elé - kitört belőlem a sírás - és betöltötte a hangom a templom minden zugát…
„Ne hagyd, hogy egyedül éljem le az életemet. Csak tengődöm így, és hiányzik nagyon a pár az életemből, akinek megfoghatom a kezét, és aki megfogja a kezemet!
Aki jelentkezik, és aki következetes, aki az ígéreteit betartja, és aki becsületes. Aki, az első és a sokadik együttlét után is akarja a társaságomat, aki, forrón magához ölel, és ha kielégült; sem engedi el a kezemet. Aki, megölel akkor is, ha nem kíván, aki tudja, és aki kimondja a gondolatait! Aki jól beszél, és akinek hiányzik az igazi, őszinte szó, aki nem áll meg félszavaknál. Aki akkor is ad, ha én nem tudok éppen adni, mert ez a rendje mindennek.
Aki mondatokat, kerek egész szavakat képes ajándékozni nekem – a kiválasztottjának!”
Így legyen!
Nem tudom, hogy minek volt köszönhető - az imának, vagy talán a sorsnak - de a harmadik napon belépett az ajtómon egy huszonhárom éves fiú, akinek a neve legyen mostantól PÉTER…
Fiatal kora ellenére érett, és nagyon okos férfi volt. Óriási becsvágy munkált benne - sokat élt teste és lelke tapasztalatgyűjtő körútra indult - amikor eljutott hozzám.
Mindent meg akart tanulni, mint egy jó diák! Visszakérdezhetted a tanultakat, és Ő mindig ötösre tudta a választ, mert a bizonyítás a vérében volt.
Gyönyörűséges, fájdalommal teli szemei, úgy néztek rám sokszor, hogy zavarba jöttem attól a sok érzéstől, amit felém sugárzott. Kellemes hangja és finom illata volt mindig!
Durván másfél hónap után bujtunk össze először. Pünkösd volt! Olyan messzire mentünk együtt ameddig csak bírtunk, mert az a négy óra csak az odafigyelésről és a nyugalomról szólt! Azt figyeltem szinte egész idő alatt, hogy mennyire megváltozott! Nem volt benne semmi felszínesség, mert önmagát adta!
„Az élete jelen pillanatai nagyon fontosak számára”! – ezt írtam róla a füzetembe, és ott akkor valami elindult kettőnk között!
Hosszú kihagyás után felbukkant, szerencsét hozó vendégem is; és olyan volt ez nekem, mint egy ómen!
Optimálisnak tűnt minden; a levegőben reményt váró hangulattal… jó érzés volt valamit várni, aminek az illata már belépett az ajtómon!
2004. AZ ELLENTMONDÁSOK ÉVE
Célirányos hívásaim voltak és ez sok munkát jelentett akkoriban. Ez a tavasz és nyár, életem legszebb időszaka volt, míg az utána következő ősz és tél, maga volt a pokol.
A sok ellentmondás, edzette a lelkemet, úgy, mint addig semmi más! De, ne szaladjak ilyen gyorsan előre!
Rengeteg új arc, tapasztalás, és mind tanított valamire. Hol gyengéden, hol erővel, hol, csak azzal, hogy ott volt és én érezhettem…Egy kis intermezzo:
„Ezer” év telt el azóta, hogy egy olyan férfi volt rám hatással, aki közel egyidős volt velem. „GY” persze, tudta a különlegessége okát és kőkeményen ki is használta az adódó alkalmakat!
Oroszlánsága, erős egyénisége és hatásos külseje segítette ebben. Persze sokszor kellett figyelmeztetnem arra, hogy nem a „beosztottja” vagyok, akin hatalmaskodhat; de mindig jókor, és kedvesen fogott vissza magából. Pengeélen táncolt, minden alkalommal, de ő kéthetente óramű pontossággal jött, és jelen akart lenni abban az életben, amit én jelentettem számára.
(A füzetemben van egy papír darabka, erre írtam le az első vele töltött furcsa élményemet.)
Életem első intim borotválását az ő ténykedésének köszönhetem!
Hónapokig szívta a véremet, mire engedtem a kérésének. Felszerelkezve érkezett egy alkalommal, és hosszasan ecsetelte az ilyen beavatkozások utáni komfortérzést.
A kitárulkozás über netovábbja volt ez nekem akkor!
Jó tapasztalásnak bizonyult az alkalom, de onnantól ezeket, a szépészeti trükköket magam ejtettem meg a lukam körül. Persze, nem bírta a nemeket és egy alkalommal azt mondtam neki: - Ha nem tetszik valami, akkor elmehetsz! - sarkon fordult és nem láttam többet.
Nem sajnáltam egy pillanatig sem......
A NAPOM, ÍRÁSSAL, MUNKÁVAL, MEG EGY KÜLÖNLEGES RIPORTTAL SZÍNESEDETT…
Biztosan mindenki érezte már, amiről írni fogok! Reggel, kinyitod a szemedet, és az ágy melegében, tudod, hogy ez az előtted álló nap más lesz, mint a többi! Csak egy érzés, semmi oka, hogy ott legyen, és mégis benned van.
Kutyasétáltatás hajnalban, reggeli matatás a lakásban – bekapcsolom a telefonomat – leülök a gép elé – végigzongorázom a „kötelező” oldalaimat, elolvasom, a leveleimet, és hagyom, hogy betóduljon az életembe a világ.
A zene, amit hallgatok, segít lelassítani, és emlékezni, amikor nekiállok az írásnak. És akkor megcsörrent a telefonom… egy nagyon régi vendégem hív. Hamar kiderült, hogy nem fogadok már vendégeket. Ez a tény elveszi a kedvét kicsit, de rövid időn belül többször is visszahív. Mindenről csacsogunk, és a zéró lehetőségtől eljutunk az egyetlen járható útig… ami, már a megvalósulás útján halad kora délután, felszed az autójával, és robogunk a cél felé.
(Az emberem reménykedő a saját elképzeléseit illetőn, de én tudom, hogy nulla a valóságalapja.)
Sem, ő sem én nem szeretjük, ha egy kalap alá vesznek bennünket! „Én, én vagyok, és nem szándékozom más lenni erre a rövid időre”… szoktam mondogatni!
Kellemesen telt a másfél óránk együtt, aztán baráti öleléssel búcsúztunk egymástól. - Sietek, mert hat órakor találkozom egy népszerű oldal Web mesterével, aki egy „riportot” készít vele - mondom.
A városban nagy a forgalom, (sokszor vártam e tény miatt a vendégeimre), erre gondolok, ahogy a Duna parton egy kávézóban ülök.
Régi a kapcsolatunk „X” úrral, évekig az általa üzemeltetett oldalon hirdettem. Amikor megérkezik emberem, kedvesen udvarias. Fogalmam sincsen arról, milyenek az írásai. Azt mondja - pikírt, és kötekedő a stílusa… de nekem, nem tűnik veszett vadnak!
Kérdez – felelek – jegyzetel, és minden kezdődik elölről…
Újabb kérdés, újabb válasz – nem vagyunk éppen halk szavú emberek, a hátam mögött ülő párocska simán hallhatja, amiről beszélgetünk! Gyorsan telik az idő mellette, és máris alig maradt hat percünk a búcsúig
Megyek az utcán, amikor megérzem a gyomrom tájékán megjelenő érzést. Arra gondolok, hogy mennyi ember olvassa majd az írást… ha megjelenik!
Basszus, hányan lesznek azok, akik ÉRTIK, ÉRZIK , SŐT, ÁTÉRZIK majd a sorok között megbúvó lényeget? Hányan?
Mire hazaérek, eltűnik belőlem az érzés, és újra, az a Júlia vagyok, akit sokan ismernek és szeretnek!
Aznap éjszaka… furcsát álmodtam nagyon.
ÁLOM!
Gyereknek mindig szerettem belesni az emberek otthonába. Esténként, az utca túloldaláról beláttam néhány lakásba, ahol nem húzták le a redőnyöket!
Láttam az embereket, a bútorokat, a tv fényét, és megpróbáltam elképzelni, hogyan élhetnek, minek örülhetnek és mitől félnek azok, ott az ablakon túl! Sokszor éreztem milyen jó, lenne, láthatatlanul része lenni egy - egy ilyen család életének!
Derengő hajnal volt, amikor elindult az álmom…
„Kint alig világosodott, amikor megálltam egy ablak előtt. A szoba, amit megláttam, magába foglalta az összes helységet; túlontúl nagy volt ahhoz, hogy mindent láthassak kívülről. Erős kíváncsiság fogott el a fehér bútorok láttán. Nyár lehetett, mert alig volt rajtam néhány ruha. Valahol a tudatom mélyén tudtam, hogy itt egy idős házaspár lakik - akiket mintha láttam volna párszor karonfogva sétálni az utcán - jóságos embereknek tűntek, jó volt rájuk nézni.
Nem volt ajtó, és én mégis egy ajtón léptem a házba. Csak kószáltam a szobákban ki és be, sorra megérintettem pár dolgot… és akkor éreztem meg először, hogy valaki figyel. Nem láttam senkit, de az érzés, hogy nem vagyok egyedül, egyre azt suttogta a fejembe, „EL INNEN JÚLIA”!
Ahogy az ajtóhoz értem a hátam mögött megszólalt egy hang: – Maga mit keres itt? - egy fiatal pár állt a hátam mögött… ellenségesen néztek rám.
- Nem keresek senkit, már megyek is! - de ahogy kiléptem az udvarra, állig felfegyverzett rendőrökbe botlottam. A hátam mögött a háziak azt kiabálták: – RABLÓ!
Én, akkor már a földön feküdtem, az egyik fegyveres hátraszorította a karomat, és mivel nem tudtam magamat igazolni, megbilincseltek.
Szomorúság volt bennem, és nem értettem, hogy miért kell velem így bánni, amikor semmit nem csináltam. Ahogy kísértek ki a rendőrök eszembe jutott, hogy WC-re kell mennem, de a lakók nem engedtek be a fürdőszobába… azt mondták, hogy az udvari budiba menjek, ha valami dolgom van. Ahogy kinyitottam az ajtót, láttam egy félbetört ülőkét, amiből ömlött ki a fekália! Borzalmas büdös volt, és ahogy folyt a vécéből a szar, volt abban valami fenyegető érzés!
A rendőrségen kihallgattak, én mégis teljesen nyugodt maradtam: – Csak a kíváncsiság juttatott idáig! – mondtam és tudtam, nemsokára szabad leszek.
Egyetlen rossz érzés motoszkált bennem - hogy miért, nem tudom, de az jutott eszembe - mi lesz, ha megtalálják a számítógépemen a könyvemet… nem éltem volna túl, ha elveszítem.
Gondolatban kértem a fiamat, hogy tegye biztonságos helyre, de ő azt mondta: Késő, anyám, már megtalálták”!
Ahogy ezt kimondta... felébredtem…
Sokat gondolkodtam azon, mit jelenthetett ez az álom… Aztán, 2009. 05. 22. folytatódott az álmom, de most a valóságban!
Péntek volt, és a névnapom! Szinte egész nap a számítógép előtt ültem, és boldog voltam - mert nagyon sokan kerestek - akik tudták, hogy ezen a napon tartom a névnapomat!
És az írás is ment -őrült jó érzés volt - hogy haladok a könyvemmel.
Késő délután hazajött a fiam, és egy fatális véletlen miatt, egyetlen mozdulattal kitörölte a könyvemet a számítógépből. Aztán, jó szokásához híven, még a kukát is felszámolta!
Aznap már nem használtam a gépet, így csak másnap hajnalba láttam, hogy a könyv nincsen sehol – azt hittem, hogy megőrülök!
Egyből az álom jutott az eszembe, és az, hogy pénteken délelőtt azt kérdeztem a lányomtól, „hogyan kell egy biztonsági másolatot csinálni az elkészült írásról”?
Leírhatatlan érzés volt szembesülni azzal, hogy egy buta mozdulat mekkora károkat képes okozni az ember életében! A fejem annyira fájt, hogy kettős látásom lett tőle, szinte kézzel fogható volt bennem a fájdalom. Berekedtem, és elkezdett fájni a torkom, minden olyan tünetet legyártott a testem, ami akkor történik, amikor az embert valami iszonyú veszteség ér!
Kétnapi tépelődés és szenvedés után egy barátom próbált segíteni!
A program, amit másnap letöltöttem a nettről, azt a célt szolgálta, hogy az elveszett kéziratot sziszifuszi módon, vissza lehessen állítani a gépre! Egy teljes napot bíbelődtem ezzel, amikor azt mondtam: – FELADOM! Nem kell nekem ezt a könyvet megírni, ha így hagyta a sors elveszni!
DE, AKKORRA MÁR, OLYAN NAGY ÉRZELMI KÖTÖDÉS VOLT KETTŐNK KÖZÖTT, AMI SZINTE BEKEBELEZETT! EGYRE AZT ÉREZTEM: HÁNYNOM KELL KIFELÉ MAGAMBÓL A SZAVAKAT, TOVÁBB ÉS TOVÁBB!
(„Ha a szádon már nem megy - vedd a levegőt a seggeden keresztül – ha ez kell a túléléshez!”)
Liliom barátnőm „rugdalt” szóban… úgyhogy akkor most hajrá! ÚJRÁZZUNK!
.......................
MOZI? MOZI? MOZI!
Néha minden ok nélkül megszűntek a telefonok… mintha felszámolta volna egy láthatatlan kéz az egész mobil társadalmat… furcsa volt! Ilyenkor a nyakamba vettem a várost… és csak mentem bele a semmibe… hátha megindulnak az energiák, és jön valaki, aki egy szuper finom masszázsra vágyik!
Az első utam mindig a mozi volt. Megnéztem a műsort, és ha tetszett valami, akkor vettem egy jegyet és beültem egy filmre.
Rezgőre állítottam a masinámat - elindult a film - és megszólalt a telefonom.
Többszöri nekifutásra sikerült megnéznem egy – egy filmet. A mozinak tiszta haszon voltam, én meg boldog voltam, hogy dolgozhattam!
Néha csak mentem az orrom után és jó volt emberek között lenni a sok magányos órák után.
Sokan irigyeltek… nem tudom, hogy miért! Ha tudták volna, milyen az, amikor az ember éveket van egyedül, biztosan másként gondoltak volna rám.
MI VAN AKKOR, AMIKOR, MÁR AZ AJTÓBAN ELKEZDI A NADRÁGSZÍJÁT LECSATOLNI A VENDÉG?
Névnapi ajándék masszázsnak indult! Megkérdeztem tőle a telefonba, hogy mit tegyek vele, ha itt lesz…
- Van egy – két ötletem! – mondta, és úgy röhögött, mint egy vámpír, aki vérszagot érez!
Füstszagú volt és fáradt „Ez az ember mindig ilyen nyúzott”? - kérdeztem magamtól, amikor megérkezett. Zuhany után úgy terült el az ágyon, mint egy kéjenc, akit képtelenség volt hasra fordítani!
Édennek, van egy nagyon cinkos mosolya, amit csak akkor villant fel, ha úgy érzi, senki nem tud neki ellenállni!
Feküdt az ágyon ezzel a mosollyal a képén, és tudtam, hogy ebből nem lesz masszázs! Minden kedvességét bevetette, de nekem így is nagyon nagy fájdalmat okozott az együttlétünk!
Hiába éreztem az igyekezetét, jól esett, hogy időt ad nekem, aztán, ahogy lehúztam a bugyimat és behelyeztem azt az erős kemény péniszét – oda - hiába tartotta sokáig vissza a saját örömét - bennem végig ott maradt a félelem.
Akkor azt mondta nekem, hogy durván öt éve nem szeretkezett gumi nélkül!
(A minap nála jártam, és láttam egy használt koton fóliát a szemétben. „Derék ember vagy drágám… így kell ezt csinálni!”)
Most, hogy leírtam ezt a mondatot, emlékszem rá, mennyire nem hittem neki… de az idő mindennek az ellenkezőjét bizonyította vele kapcsolatban!
Mindig arra gondoltam, hogy egy hiteltelen barom, akinek még azt sem szabad elhinni, ha kérdez valamit; de nem így volt.
Ez az ember olyan hatással volt rám, mintha ezer éve ismernénk egymást. Egyszer sem volt olyan, az ismeretségünk alatt, hogy ne örültem volna neki! És igen, túlontúl sokat várakoztatott, eltűnt, aztán a semmiből megint felbukkant és minden ott folytatódott, ahol abba maradt!
Egy alkalommal kihagyott fél évet, mert elzavartam a francba, és mégis, amikor meghallottam a hangját, azt kérdeztem tőle: – Mikor jössz? - és ő mosolygott a vonal túlsó végén!
A hét év alatt volt, pár olyan vendégem, akik ugyan úgy, mint Éden, simán képesek voltak bizonyítani nekem, hogy az első benyomásom is, lehet téves!
Ezek az emberek keményen megdolgoztak azért, hogy minden egyes alkalommal eljussanak hozzám! Ha kivárták azt, hogy higgyek nekik, onnantól, megkülönböztetett figyelemben volt részük. Semmivel sem kaptak többet, mint bármelyik vendég, és mégis azt érezhették, hogy ők a szerencse fiai.
ÉS… JÖTTEK, SORBAN - AKIKRE VÁRTAM…
Akiről írok, Alfa hímnek neveztem el! Atya Isten milyen jó pasi volt!
Az, hogy valaki jó, nem feltétlen jelenti azt, hogy jól néz ki! De ha ez a két dolog egybevágott, akkor az maga volt a tökély.
Néha, minden ok nélkül (megjegyzem, boldogság volt hallani a hangját) felhívott. Belevigyorgott a telefonba, vicceskedett kicsit, mintha örömet okozna neki, hogy valakit megmosolyogtat, és már az első pillanattól nagyon bírtam az embert. Szerettem a stílusát, és a nagy loboncát - de mindez a közvetlenség, és természetesség - megtévesztés volt.
Szerintem minden nő, akivel kapcsolatba került, facérnak hitte… szabadon járt kelt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
De az igazság az volt, hogy ekkora „pórázt” férfin még soha életemben nem láttam - jól állt neki - de ettől ő még nős ember volt… két nagy bilincsel a lábán!
Aztán eltűnt és egy évnek kellett eltelnie, hogy újra lássam. Balesete volt, és az „új” Alfa hím, már soha többet nem tudott a régi lenni!
Írok még róla…
.............................................
TAMÁSSAL VALÓ BESZÉLGETÉSEINK!
Valamikor a kapcsolatunk közepén írtam Neki ezt a kis levélkét:”Az első dolog volt, amióta masszírozok, hogy meg kellett tanulnom nemet mondani! Soha nem teszteltem senkit, és nem is fogok! Ezt az élet hozta, és adta. VÉLETLEN!
De mivel tudjuk, hogy nincsenek véletlenek, így aztán Te hihetted azt, hogy tesztelve voltál általam… pedig nem így volt”! Hangsúlyozom, nem így volt, de a „segítőim” bizonyára úgy gondolták, jobb, ha látok, mert az, senkinek sem árt!
(Egy alkalommal hazafelé tartott, és én elkísértem a pályaudvarra… ahol csak, mi ketten álltunk és a kalauz, de ő annyira parázott azon, hogy megláthatnak bennünket, hogy én faképnél hagytam!)
Még aznap délután írtam neki egy levelet:„Mondhattad volna, hogy ne menjek veled. Nekem lehet ilyet mondani, megértem, főleg ha még meg is magyarázod! Okos nő vagyok!
Mindenről beszélni kell, erről is! Sokan megijedtek már attól, aki vagyok, de Te még nem! Talán ezért olyan ajándék vagy nekem, ami ha hibás is, de számomra tökéletes! És tudod, hogy miért? Mert nem akarsz megváltoztatni, és nem akarsz elhitetni velem olyat, amit nem akarok. Júlia”
SORSTÁRSNŐIM!
SOHA NE AKARJATOK MEGÉRTENI EGY FÉRFIT! EZ NEKÜNK NEM MEGY!
Nem értettem, hogy miért ódáz el dolgokat Tamás, miért menekül dolgok elől, a helyett hogy szembenézne velük!
Ezek mind – mind visszatérő motívumok voltak az életében, amik gúzsba kötötték a testét!
És, jelen volt minden héten PÉTER is, akinél azt figyeltem, hogy milyen villámgyorsan képes emberekhez, körülményekhez, szituációkhoz igazodni. Benne aztán nem volt egy csepp felszínesség sem, mert mindig oda tette az igazi önmagát.
Fiatalon átesett, és teljesen kigyógyult egy halálos betegségből! Valamikor, sokat rágta ezt a csontot, de mára már eljutott addig, hogy az élete jelen pillanatai sokkal fontosabbak voltak számára, mint a fájó múlt!
Tökéletesen elhitte,hogy gyógyult ember, és ez így is volt!
Másnap, ők voltak az elsők, akik felköszöntöttek a névnapomon.
PÉTER, mint egy régi vágású úriember, még képeslapot is küldött nekem. Talán ettől a ponttól eredeztettem azt az időszakot, ami ehhez a két férfihoz kötött, hónapokon keresztül.
MOST MI VAN?
Rengeteg pozitív visszajelzés a férfiak részéről, munka hegyek, egészség, barátok… és én mégis nagyon magányos voltam! Félelem élt bennem arról, hogy engem nem lehet szeretni. Éppen ezért, ha valaki közeledett hozzám, a fejemben semmi más nem jelent meg, csak egy lehetséges flört képe magunkról!
………………………
„Drága Júliám, nagyon szeretlek, és tudom, hogy te is engem! A „nagyfőnöknél” megköszöntelek, hogy útjainkat keresztezte! Puszikállak: Péter”
De most komolyan! Nem is tudom, hogyan történt, de egyszerre csak, ott volt ez a két gyönyörű fiatalember az életemben, akik másképpen kezdtek rám nézni, mint egy szolgáltatóra.
Az egyik huszonöt, (25) a másik huszonnyolc (28) éves… Én pedig, a két szám (53) összege!
Mindketten tudták, hogy létezik, és él valahol egy másik - de PÉTER nem tudta volna elviselni, hogy megosszam - így aztán belépett, közös életünkbe a hazugság!
Amikor velük voltam, olyan voltam, mint egy NŐ - amikor dolgoztam - olyan voltam, mint egy szolgáltató!
(Mégis, három férfi volt az életemben akkoriban, amikor ez a csoda megkezdődött.)
A legszélsőségesebb jegyben (Mérleg) születtem, és a mindent, vagy semmit jegyében éltem a napjaimat. Volt két férfi, aki számított, egyet pedig, valami mélységes vágy tárgyaként használtam, amikor alkalmam nyílott rá!
ÉDEN, akkoriban nehéz időszakon ment keresztül. A külvilág, gőgösen szemlélte lángoló elméjét, de a visszautasítást nehezen viselte, és e miatt sokat szenved t!
Ahogy ezeket írom, látom, azt a kialakuló irányvonalat, ami a későbbiekben Édent, és a felbukkanásait jellemezte.
Most is félhalott állapotban érkezett, mint egy öreg bácsika, aki csendesen tűri a masszázst, hogy aztán azt mondhassa: - Azt szeretném, ha hozzám bújnál!
Megint együtt voltunk, és én újból éreztem a fájdalmat. Meg akartam érteni miért történik így, mert a fejemben tökéletes helyet foglalt el, de a testem mégis ellenállt annak a férfinak, akit képviselt az életemben.
És most szeretném leírni mindenkinek, hogy mi volt benne az, ami másban nem volt meg…
Édenben, a kiismerhetetlen különlegessége vonzó. Mindig leng körülötte valami megfoghatatlan, pozitív rezgés, ami egy külső szemlélőnek titkokat sejtető! De amiket itt most leírtam, mind nem igaz. Mert, Ő is egy, a hétköznapi emberek közül, ahogyan én is az vagyok… és ez itt a kulcs!
Egy mantrát mormoltam állandóan, ami így szólt:„Nem követem a régi rossz mintákat – Szeretem magamat!
„SZE –RE -TEM MA –GA -MAT”!
A lakás, ami addig csak díszletként szolgált az életemben, megtelt élettel. Minden percet kihasználtam, hogy minél több időt tölthessek az én két angyalommal azon a csodákkal teli helyen!
„Ha hiányzol, akkor egyszerűen, becsukom a szemem, és azt gondolom, hogy itt vagy velem!” – írta Péter.
Döbbenet volt nekem ez az őszinte kinyilatkozás, és az a sok ajándék, amivel nap, mint nap meglepett!
Mintha nem is velem történt volna mindez. És ott volt Tamás; aki mindenben Péter ellentéte volt! Furcsa volt, hogy szinte minden alakalommal ki kellett érdemeljem a bizalmát. Távolságtartó volt, és félt felém lépni, hiába voltunk már túl „mindenen”, ő még mindig úgy viselkedett velem, mintha valaki mással történt volna az a bizonyos este!
De mindig jelentkezett és jött! „BESZÉLGESSÜNK”! – mondta, és én boldogan mondtam igent! Belépett az ajtón, és ahogy lehajította a táskáját, volt abban a mozdulatban valami spontán szépség, és önfeladás.
Csak álltunk ott a nyitott ajtóban némán, összeölelkezve, mintha soha nem akarnánk egymást elengedni! Akkor sokat sírtam, és ez a sírás olyan érzéseket szakított fel bennem, ami azt sugdosta a fülembe - „NEM SZABAD HOZZÁÉRNED” éreztem, hogy hiába ölel a keze, a lelke mégsem fogad el teljesen!
Alig telt el úgy nap, hogy ne beszéltünk volna telefonon, mert állandó forró drót volt közöttünk!
„NÉZZ A TÜKÖRBE JÚLIA, ÉS AMIT ABBAN LÁTSZ, AZ VAGY TE! AZTÁN NÉZZ A KEDVESEID SZEMÉBE ÉS AZ IS TE VAGY!
„MERT MINDKETTŐ A SAJÁT ARCÁBAN SZEMLÉLI ÖNMAGÁT!”
A felöltőkártyámról úgy fogyott az egység mintha szívták volna, de nem érdekelt semmi, mert minden úgy volt jó, ahogy történt!
Kerek egész volt az életem; Péter megnevettetett, Tamás mellett elcsendesedtem!
Furcsamód egyet gondolt a két emberem - egymástól függetlenül, és mivel fontos volt nekik a visszajelzésem, egy nap, kétszer is feltöltődött a telefonom „önmagától”! Nem hagyták a véletlenre, megakadás nem lehetett a kommunikációs folyamatban.
Persze, egyből Péterre fogtam a nagy önzetlenséget, és akkor még nem tudtam - így buktattam le magamat és Tamást - hogy nem is voltam tudatában!
Naná, hogy Péter nem volt buta! Gyanakodott, de közben, minden alkalommal elaltatta a kedvességem és az a sok együttlét, amit megosztottam vele!
A filmekben látni bujkáló szerelmeseket! Sokszor megtörtént, hogy az egyik fiú elment, a másik pedig megérkezett!
A váltás, mégis nagyon könnyű volt számomra, hiszen szerettem mindkettőt!
INGÁZTAM KÉT FÉRFI KÖZÖTT, ÉS EGYRE MÉLYÜLT A KAPCSOLATUNK EGYMÁSSAL!
„Gyakorlat nélkül keveset ér a tudás”- állítja egy mondás. Én, ezt a mondást a tökélyre akartam fejleszteni azzal, hogy megosztottam mindenemet mindkét kedvesemmel!
Amíg az egyik a nappalaimat ragyogta be, addig a másik az éjszakáimat csillagozta fel!
Még ma is szívesen emlékszem arra, ahogy azt néztem, hogyan alszik Tamás centiméterekre tőlem ! Nappal pedig, ott volt nekem Péter a finom illatával, csikó testével és az ajándékaival.
”Drága Júliám! Azt a fajta szeretetet, (szerelmet) amit adsz, nekem bőven elég! De ezeket ne úgy értsd, hogy meg akarom venni, mert azt nem lehet! A „gyereklányod”, megértette, ami közöttünk van, nem hiába anya - lánya. Mások nem biztos, hogy megértenék, sőt, a többség nem! Nagyon szeretlek! Péter (Júliáé”)
Hárman voltunk SZERELMESEK egymásba!
Mégis PÉTER volt az, aki fiatal kora ellenére, megtanította nekem az igazi érzéseket. Azt, amikor már nem kételkedik az ember önmagában, mert csend van belül, és minden valóságos! Ő volt, aki a figyelmességével felébresztette bennem az alvó nőt! Ő volt, aki már egyszer elvesztette a saját hitét, és aztán újra megtalálta, amiből, egy igazi várat épített magának. Ennek az erőnek a segítségével úgy összerakta önmagát, hogy ne legyen többé semmi, és senki, aki kételkedik benne.
Rengeteg számolatlan életen keresztül jutott idáig, és hozzám!
(Ma, itt és most - csak egy nagy kupac papír, és pár ajándék a mi hármunk akkori élete - mégis akármikor hozzáérek ehhez a témához - minden alkalommal összeszorul a szívem, és égeti a kezemet!)
.......................................................
Közbejött egy hét nyaralás, és elutaztam a világ másik oldalára.
Három csodálatosan kedves emberrel lehettem együtt, akiket nem fogok elfelejteni soha! Láthattam az óceánt, és érezhettem a talpam alatt a fekete homok melegét, olyan helyeken járhattam, ahová soha nem juthattam volna el ebben az életemben.
Ezúton KÖSZÖNÖM Nekik!
De, hiába volt a sok szép élmény, az óriási gazdagság, az én fejemben, a két kedvesem járt folyamatosan.
Naponta szaladtam a nettkávézóba, hogy írjak – mert írnom kellett nekik!
„Kedvesem! – írtam Tamásnak – olyan jó volt a hangodat hallani. Próbáltalak már többször is hívni, de nem voltál bekapcsolva. Tudod, itt nincsen idő és így nagyon nehéz kitalálni, hogy mi is történik a világban; abban a világban, amiben hagytalak, és ahová nagyon vágyok vissza!
Drága Kedves Szép Emberem, minden este úgy alszom el, hogy RÁTOK gondolok. A többiek, néha idegesek, de én nyugodt vagyok, mert tudom, hogy két csoda vár otthon!
Te és Péter egyek vagytok, az életem két pólusa, ami olyan erős kapocs, hogy szinte elképzelhetetlen az ellenkezője. Nem is gondolok erre, mert ami most van, azt én prolongáltam, és amíg meg nem halok addig így is fog maradni; mert megérdemeljük!
Basszus, még a gépelés is jobban megy, igaz ugyan, hogy nincsenek ékezetek, de itt ez a módi.
Ha van és lesz még rá mód, akkor még írni fogok. Néha forróságot érzek és tudom, hogy egyikőtök éppen rám gondol.
Csókolom minden porcikádat: Júlia”
