Egy ismeretlen telefonról hívtak, aki bejelentkezett elmondta, hogy épp a klinikán ül a sógorával, aki megadta neki ezt a számot, és ha végeznek, akkor elhozná „beteg” vendégemet egy gyógyító masszázsra. – Hát, persze hogy! Szívesen!- egy óra múlva már az ágyamon feküdt a két méter tíz centis vendégem, aztán amikor elment, már fitt volt, és le tudott menni a lépcsőn gyalogosan.
...............................................
Tavasszal, amikor virágoznak a fák és elindul útjára minden pollen; megkétszereződnek a lazításra vágyók! Mintha tudnák, hogy az ágyamon nem kell zsebkendő, mert ott nem folyik az orr, és nincsenek könnyek… de, ahogy kimentek az utcára, fokozatosan minden nyűgük visszatért!
Hogy miért volt minden tökéletes abban a szobában? Előttem is titok!
Az emberek ide jönnek valami furcsán csavarodott állapotban, és mire elindulnak, valahogy helyükre kerülnek a dolgok bennük… ami közben történik, arra senki nem emlékszik, és mégis működik!
Nem kell ahhoz koros embernek lenni, hogy valaki elcsigázottnak érezze magát! Elég az, ha valami csalódás éri, vagy ha döcög a szekér, ha napokig kialvatlanul ébrednek, vagy virágba borulnak a fák, és máris ott van az a kényelmetlen érzés; valami nincsen rendben!
Ilyenkor, sokszor hallottam a vendégeim szájából; „Nem értem, mit teszel velem Júliám”.
- Tőled Kedves, mindig olyan jól megnyugszom! – elalszanak az ágyamon, és amikor felriadnak, - Hihetetlen, hogy el tudtam aludni! – ilyen csacska mondatokat nyögnek ki magukból.
Körülbelül ebben az időben kaptam egy könyvet, aminek a címe: Talpmasszázs otthon.
Egy aprócska kis könyv, rengeteg ábrával, és én kívülről megtanultam, úgy hogy közben magamat masszíroztam, mert kíváncsi voltam milyen érzés… egy jó talpmasszázs!
Valamikor, a lányom születése körül, egyszer elmentem egy talpmasszőrhöz, aki egy fürdőben masszírozott.
Még a szülés sem fájt annyira, mint az a masszázs. Másnap reggel arra ébredtem, hogy vérzek; óriási görcsökkel a hasamban fetrengtem az ágyban! Igen meghatározó, nagyon durva élmény volt, és én ezt nem akartam a vendégeimnek.
Ebben a műfajban is sikerült egy olyan stílust kialakítanom, amit teljesen egyéninek mondanék… és nem csak azért, mert nagyon hatékony - hanem, azért is, mert gyógyító – és a legfontosabb, hogy tőlem kapják!
....................................
Sok helyen dolgoztam a városban, mielőtt masszőr lettem. Néha betoppant egy- egy ember az „előéletemből”( amit pultok mögött állva dolgoztam le) és ezeket, a megváltozott körülményeket, kezelni kellett valahogy, hogy ne legyen senkinek se kellemetlen. Így aztán, nagyon sok emberrel hozott össze a sors!
Ők fellélegeztek, hogy egy „ismerős” arc fogadta őket, én pedig egy újabb szemszögből próbáltam „elfogadni” őket!
Nehéz volt a hirtelen váltás, de azt vettem észre, hogy ez a megváltozott körülmény nekik, mindig sokkal kellemesebb volt, mint nekem.
És aztán ott voltak a barátai inkább, mintha a gyermekeim, vagy a rokonaim lettek volna.
Aztán a barátnőim, akik örültek, hogy egy nő érinti a testüket, és nem kell magukat kitenni, egy „idegen férfi” szemének és kezének!
Sok vendégem megkérdezte: - A hölgyek is szoktak befejezést kérni? – talán, mert a férfinép mindig magából indul ki?
- Naná hogy nem! A nők félnek attól, hogy valaki molesztálja őket, éppen ezért választanak az esetek 99% -ban egy masszőrnőt, és nem egy férfit! – ebből is látni, hogy mekkora szakadék tátong a férfi és a női gondolkodás között!
...................................
Egy új CD lejátszóval ajándékoztam meg magamat, mert a régi nem bírta a strapát! Ezek az alkalmak olyanok voltak nekem, mintha egy nagy álmom valósulna meg, kis részletekben.
Aznap éjszaka, fél 12 – kor felhívott egy férfi, akit „Janinak” neveztem el. – Unatkoztam, mert nem tudtam aludni, és kíváncsi voltam erre a hirdetésre, és arra az emberre, aki mögötte van! – mondta… Aztán egy órát beszélgettünk, és megígérte, hogy egyszer meglátogat!
Másnap délben csengetett a kapuban! Zöldes – barna szemei párhuzamosan álltak a szemüregeiben, és úgy tudott velük nézni, hogy elfelejtettem azt is, hogy hány éves vagyok! Három órán keresztül együtt voltunk, és amikor elment, azt mondta: - Tegnap éjjel, és most is ugyanazt a fájdalmat érzem; mert, most el kell válnunk!- de én csak mosolyogtam ezen, és jól esett a mondata!
Az előző esetből is kitűnik az, hogyha valami jó, akkor rohan az idő: - Három óra, mit nekem! - éppen ezért, soha nem fogadtam fél órás vendégeket.
Vagy átküldtem őket a kolléganőmnek, vagy el kellett menniük!
Az energia, amit beléjük feccölök, körülbelül fél percre se lett volna elég, és csak egymás idejét raboltuk volna.
Ráadásul, úgy hogy semmi értelme nem lett volna neki!
Mert ez is, része volt annak, amit én a jó masszázsról gondoltam!
.........................................
A hely ahol dolgoztunk, egy feneketlen tó mélyén fekhetett, mert néha elnémult a telefonunk… Ha egy idő után mégis megszólalt, nagy volt az öröm, mert akkor aztán özönlöttek a hívások… és be lehetett pótolni a kiesett időt!
(Mára már, ez is megváltozott! Amit régen be lehetett pótolni, mostanra elvesztegetett idő, sem behozni, sem befoltozni nem tudod már… mert a múlt, soha többé nem hasonlított a jelenre!)
AZ ÉJSZAKA EMBERE…
Március 20. volt. Amerika, és Franciaország letámadta Irakot.
Hosszú volt az éjszaka, mert este fél 10 –-től, éjjel 1 óráig beszélgettem Endrével. Ahogy letettük a telefont, kimentem a konyhába egy kis vizet inni, és ahogy ott álltam az ablak előtt, hallom, hogy csengetnek a bejárati ajtónál – odamentem, és kitártam az ajtót, de nem volt ott senki!
Kiléptem a folyosóra, és hallgatóztam, hátha meghallok valamit… de semmi!
„Biztos képzelődtem”! - visszamentem, és lefeküdtem aludni - alig helyezkedtem el az ágyon, amikor megcsörrent a telefonom!
„Sándor” egy 33 éves, tolmács fiú volt, aki sokáig élt Izraelben, és egy neki megfelelő nőt keresett az „éjszakában”, amikor meglátta a hirdetésemet – aztán beérte volna már egy masszázzsal is, csak arra várt - hogy igent mondjak a kérésére!
Ki tudja megmondani azt, hogy mit miért tesz az ember? Megint egy olyan kérdés, amire nincsen józan magyarázat! Tényleg minden úgy történik, ahogy történnie kell? Nem gondolkodtam ezen, inkább elindultam Zuglóba.
Aztán mindketten meglepődtünk, amikor megláttuk egymást! Volt abban a pillanatban valami keserű döbbenet, ahogy szemtől szembe egymásra néztünk – mert ő sem volt szép, de nagyon kedves, és intelligens fiú volt - akivel jól „viseltük”, egymás külső hiányosságait!
Azon a hajnalon, egy ismeretlen embert öleltünk mindketten… Gyengéd, meleg, finom volt a teste! A karjai körülfontak a masszázs végén és ez olyan érzés volt, mintha ezer éve ismernénk egymást!
Napközben aztán kaptam egy sms:- Köszönöm drága, szeretlek ismeretlenül is!- írta…
SOHA TÖBBET NEM LÁTTAM!
…………………
A VISSZAJELZÉSEK HIÁNYA.
Még mindig hadakoztam az előítéletekkel! Az egyik részem, rugalmas, és közvetlen volt, a másik részem pedig egy olyan oldalamat rejtette, ami rendkívül érzékenyen reagált a külvilág összes behatására!
Személyes kihívásomnak tekintettem azt, hogy sokan eljussanak hozzám… de a saját döntését mindenki maga hozta meg… én csak a lehetősége voltam, egy jobb választásának.
Mert, milyen egyszerű az élet, azon emberek számára, akiknek minden alkalomra megvan a saját készen kapott véleményük… és nem kell a fejüket törni, és még részvétet érezni sem.
Ők aztán azok, akik még a tanúságot sem vonják le, nehogy megismétlődjék a kellemetlenül szerencsétlen érzés az életükben…
Élhettek vele, vagy éppen, el is puskázhatták ezt a soha vissza nem térő alkalmat!
Persze az élet és a színpad között az a különbség, hogy a hamis elragadtatás helyett néha igazi könnyeket ejt az ember.
A telefonba minden tuti korrekt volt… de aztán ott álltunk egymással szemben… és az a pillanat nagyon sokszor kritikus volt mindkettőknek, és nem rám nézve… sokkal inkább arra, aki úgy döntött, hogy nem tudja bevállalni a választását!
Senkit nem lehet marasztalni, ha menni akar! Mindenkivel azt tettem, amit azokkal, akik maradtak; megédesítettem az együtt töltött idő minden percét - hogy tudják - legközelebb hová kell visszatérniük!
Azok a napok, amikor mégis ott maradt valaki, jobb napok voltak a többinél, és nem csak nekem!
Mindenkinek ajánlom, akik uralkodni akarnak másokon, de nem tudnak uralkodni magukon - próbáljanak egyszer maradni – akkor - amikor indulniuk kellene.
..............................
„Saját magam szórakoztatására megteszek majd dolgokat és ez az elsődleges szempont mindig ÉN, leszek”!
Meg kellett tanulnom nem megbánni azt, ha nincsenek visszajelzések; még akkor is, ha valami el sem kezdődött, de máris vége volt.
Túllépni, és nem gondolni olyan emberekre, akik nem érdemlik meg az odafigyelést és az energia legkisebb fókuszát sem - nehéz lesz, mert nem így születtem. Felülírni magamban azt, aki vagyok, és nem tudomást venni arról, ami fáj?
Nekem ez nagy nehézség volt, mintha erőszakot tennék magamon.
Változnom és változtatnom kellett a hozzáállásomon, mert úgy nézett ki, hogy az, amilyen voltam, nem volt jó nekem!
.............................
(Van valaki, akivel kapcsolatban vagyok (?)… ami azt jelenti, hogy több mint a semmi - vagy épp ellenkezőleg - kevesebb?)
Amikor először találkoztunk, akkor már éreztem, hogy Ő más, mint a legtöbb férfi; aztán amikor elment, „adósságot” hagyott hátra. Soha nem hittem volna, hogy viszontlátom.
Aztán pár nap múlva, nézem otthon a tv… és mit látok? Közeliben mutatják azt a „szép fejét” és alatta az igazi nevét!
Azannyátnekiahazudósdöginek! Eltelt közben két év és sok minden másképpen alakulhatott volna régen, ha egykoron egy határozott nemet mondok a kezdeményezésére, de ez hál’ Istennek… nem így alakult.
MERT, TESTI KAPCSOLATBAN VAGYUNK… CSAK SZEX… SEMMI MÁS!
Basszus, van ennek egyáltalán értelme?
Egyszerűen, erre volt igénye, és én megadtam neki… ha akkor egy jól formázott nemet mondtam volna, akkor most nem tudnék írni róla! Vágjátok? Különben is ez a változat valahogy meg sem fordult akkor a fejemben.
Szóval, oka volt annak, hogy hagytam magamat megkefélni! Mert jó a sok szex a világ legtermészetesebb módján - egy férfi és egy nő!
Csörög a telefonom, és látom, hogy Ő hív: – ÉDEN vagyok! – mondja, és közben tök unott, affektálós a hangja.
- Mondjad drágám, figyelek!- érdeklődöm kedveskedve – közben arra gondolok, hogy „milyen kis köcsög”!
- Van egy kis időm, és mennék hozzád… – elhallgat a vonal túlsó végén - arra vár, hogy mit válaszolok - Ő feldobta a labdát, és nekem most le kéne ütnöm azt…
- Gyere! – nem vagyok bőbeszédű, de ő mindent ért, és ez – az, ami nagyon jó ebben a játékban.
- Fél óra múlva ott vagyok, de háromkor már kócolnom kell! – tudom és veszem az adást, de nem értem… miért ilyen szűkmarkú magával.
Készülök, mert mindjárt itt van, és ettől a gondolattól mindig nyugtalan leszek, várakozón vibráló, aztán „felhúzom magamban a fogaskerekeket!”… csenget, és már itt áll a kapu előtt!
Úgy érkezik meg, hogy abban a lendületben már benne van a távozása is…„Miért szeretem ezt a gépet?” Alig érintve „ölel” meg… tényleg csak egy – két szót váltunk egymással, és ez nagyon érdekes - mert ő egy nagyon intelligens, igen jól társalgó ember - aki mindenkivel szót ért… de itt és velem, ez valamiért nem működik!
- Mi történt veled amióta nem láttalak? – kérdezem.
- Semmi különös! – jön a túlontúl gyors válasz - „ezt tutira elintéztük”, gondolom magamban!
Közben elterül az ágyon és vigyorog, mint egy piros alma - tüzes fények gyúlnak a szemében- és azonnal reagál a teste, ahogy megérintem!
Mindig elcsodálkozom, mennyire óriásinak érzem magamat mellette! Vigyázok rá, nehogy összezúzzam a testét, mert ebben a felállásban, én vagyok a férfi, ő pedig az, akit éppen én kefélek… fasz nélkül!
Hagyja magát, és közben teljesen passzív, de az is lehet, hogy csak velem ilyen! (Egyszer azt mondta: „Meglepődnél”! – nem akartam bolygatni ezt a dolgot, és hagytam, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja!) „Én nem vagyok semmiben ludas, hiszen itt sem vagyok”… - ha így gondolja, akkor ez nem is olyan rossz módszer!
Mert kinek lenne rossz az, ha nem kell semmit tennie - és mégis mindent meg kap – hisz ez, olyan egyszerű, mint az egyszer egy!
Velem van, és mégis érinthetetlen; én meg csak pörgök, forgok, ő pedig hagyja, hogy minden megtörténjen!
A teste minden érintésemre tökéletesen reagál, mert ő egy egészséges önbizalommal megáldott férfi, aki talán az életében nem mondott még csődöt az ágyban!
„Miért teszem?”- kérdések rohannak meg, és már várnám a választ… „Olyan magányosnak érzem magamat mellette”… az agyam bepörögve ontja az egós mondatait!
Amikor majd megjelenik ez a könyv és sok ezer ember, olvassa - akkor talán kellő távolságból fogom, szemlélem a dolgokat - és a válaszok is megjönnek addigra, egyelőre nincs magyarázat!
Itt és most, ízlelhetem a teste összes pórusát… „Valamiért ide jön – nem máshová – pedig „ezt” bárkitől megkaphatná”.
Mindene megvan, amit elképzel magának - még több is talán - mégis hozzám dugja a fejét… úgy szopja a melleimet, mint egy kisbaba, puha lágy szájával, alig érintve azokat!
Másnap nézegetem a netet… és látom, hogy hol, merre járt!
„Te kis buzi, tényleg, nem történt veled semmi érdekes”! – este küldök neki egy gratuláló sms, amire természetesen semmi válasz nem érkezik!
„Hány embert ismerhet? Ezreket, vagy annál is többet… engem nem ismerhet… még véletlenül sem? Nem mi? Ha nem, akkor… akkor bazdmegjólöregem!”
….........................
És egy újabb kis epizód több évvel ez előttről.....
- Szia, ÉDEN vagyok!- mondja a telefonba. - Látom öcsém, mi a helyzet? – kérdezem.
- Hát, csak úgy felhívtalak, hogy s mint? – és röhög a telefonba azzal a csúnyán gúnyos hangjával.
- Te büdös, hazudós kis dög! – de csak vigyorog, mint az állat, és aztán egy ilyen beszélgetésnek mindig SZEX a vége!
(Mindenemet megbénítaná a tudat, hogy egy ismeretségben többet akarok, mint az a másik tőlem…)
Ezért aztán, nem ábrándozom! Vele kapcsolatban meg egyáltalán nem! Ezt megtanította nekem, ami mindig is nyilvánvaló volt számomra, hogy vele nem lehet packázni!
MÁS - VISZONYOK!
Amíg mozgunk és tesszük a dolgunkat, addig folyamatosan tanulunk!
Sokszor a korlátlan szabadságból a falak közé zuhanok, oda ahová kevés fény jut el! Soha nincsen ez fordítva, vagy éppen másképp… ilyen rosszul vagyunk, mi emberek összerakva!
Hogy mihez is van jogom, viszonyítottan önmagamhoz és másokhoz képest, vagy miért harapok el szavakat, mondatokat?
N e m - t u - d o m!
Sőt, néha azt sem tudom, hogy miért hagyok félbe mozdulatokat és tetteket! Ott belül megszólal egy csengő, ami jelez… az ember leáll és egy másik tevékenységbe, mondatba kezd.
És minden marad lógva, úgy ahogy egy soha nem hordott ruha a szekrénybe.
Sokkal korábban, (amikor még fiatalabb voltam) ha férfit szerettem - tisztán láttam mindent. Tudtam, mit engedhetek meg magamnak és azt is, amit nem. A jogaim, amik csak illúziók voltak, mégis sokat segítettek nekem… és az érzés, amit szeretetnek, hívtak, mert akkor semmi baj nem volt ezzel.
Tele voltam bátorsággal és hittel! A semmihez viszonyítva is egy jó helyezésnek számított, ahonnan kiindulhattam, mint versenyző, bátran vállalva a magam „állását”, és hittem, hogy a „párom” is látja, tudja ezt!
Miről írok most? Nem tudom!
Nagy erővel tódulnak az emlékek a fejemben… jó nagy a zsivaj odabent!
Szóval a szóló férfiak után elindult egy folyamat, amikor már csak, nős, elvált, vagy özvegy férfiak jöhettek szóba az életemben.
A párkapcsolataim éppen ettől a ténytől borultak egy nagyot és váltak rettentően bonyolulttá.
Dőre fejjel, azt gondoltam, hogy ezek a kapcsolatok majd a maguk lazasága miatt, kevésbé fognak fájni nekem.
Nem is tudom igazán, hogy miből gondoltam ezt!
A napok, hetek, hónapok és az évek óriási vágtába kezdtek már évekkel ezelőtt, és valahogy úgy tűnt nekem, hogy nem is akar lassulni ez a folyamat! Pedig kellene még egy kis szusszanásnyi idő.
Azt mondják, akik ismernek, hogy mellettem megnyugodnak, lecsendesülnek, és egy pillanatra sem fordul meg a fejükben az, hogy miért történik ez így.
Amikor az ember lánya utazik a metrón, és nem félre löki maga elől az embereket, hanem érinti azokat -SŐT! - megfogja őket egy mosoly kíséretében, több ez, mint egy mozdulat… kapcsolódás egyetlen pillanat alatt!
Akiket így megérintenek - érezhetően megváltozik valamitől - ami akkor és ott hozzáért.
És ha mellé még egy mosolyt is kap… Óriási! Egy csendes:- Bocsánat! – Köszönöm! – basszus, hogy mik vannak… Tök jó! Szóval, ahogy öregszünk, egyre kevesebb érintésben van részünk, hiába gyűjtünk be kutyákat, macskákat; az nem ugyan olyan!
(Álltam ma a közértben és a soromra vártam, előttem egy anyuka, a kocsiban egy kisfiúval. A gyerek minden ok nélkül elkezdett ordítani - arra gondoltam, hogy elmegyek, mert „nem bírom én ezt”, de aztán mégis ott maradtam. Az anya szedegette a zacskókba a zöldségeket, a fia meg torkaszakadtából vonyított - az asszony háttal állt nekem, így nem láthatta, amikor megérintettem a gyerekét!
A kisfiú egy szempillantás alatt elhallgatott!
Még csurgott lefelé az arcán az utolsó könnycsepp, amikor már mosolygott, az anyja felkapta a fejét a hirtelen csendre, és nem tudta elképzelni, hogy mi történt! Eltolta a babakocsit és akkor látott, meg amikor a gyerek azt mondta: - Pápá néni!
…...................................................
Éreztem a változás szelét és türelmetlen voltam. Olyan – semmi sem jó hangulat, amikor ennék is meg nem is…
Készülőben volt valami, amit éreztem, de nem fogtam fel! Aztán a kezembe vettem egy könyvet, ami régóta hevert otthon, de túl sok és túlzottan „súlyos” nekem. Ez a könyv volt az, ami szembesített a hiányosságaimmal… és ez, (legyünk igazán őszinték magunkhoz) a nem szeretem kategóriába tartozott!
Problémáim voltak az önmagam elfogadásával egész életemben. Hol felerősödött bennem ez az érzés, hol elhalványult, de a gyökerénél, még soha nem volt kezelve.
Rengeteg markáns emlék él a fejemben ezekről, az időkről.
A hetedik kerületben nőttem fel. Híresen vad körzetnek számított már akkor is ez a környék, és ezt a címet az ott élők miatt érdemelte ki. Minden sarkon állt abban az időben egy kocsma… és az emberek, akik ott iszogattak, sörösüvegekkel a kezükben kint álltak a bolt előtt.
Minden arra, járó nőre tettek valamilyen megjegyzést és ebből a szórásból én sem maradhattam ki akkor.
Volt közöttük egy magas testes fickó, aki vitte a prímet a tuskók között:- Jaj de csúnya vagy nyuszikám! – kiáltotta oda nekem, és én azt sem tudtam, hogy elfussak - e, vagy sírva fakadjak.
Teltek az évek, férjhez mentem és szültem két gyermeket. Egyszer aztán eljött az én időm, és az évek óta bennem élő tüskét egy rántással távolítottam el a szívemből!
A férfiak ott álltak a sarkon, (ahogy mindig) és az ember is köztük volt - sokat változott, mert a szesz legyőzte akkora már… de a hangja, még most is a régi volt!
Ahogy befordultam a sarkon belebotlottam. Nehezen tudtam kikerülni, mert az egyik gyerek a kezemben, a másik a hátamon volt! Álltunk egymással szembe, közöttünk a lányommal, aki nem értett az egészből semmit!
Lassan néztem fel az emberre és meglepődtem azon, ami ezután elhagyta a számat: - Jaj de csúnya vagy nyuszikám, állj már arrébb azzal a büdös pofáddal! – Úr Isten mit mondtam, nem tudtam elhinni.
Tovább mentem… de már nem volt bennem az az érzés, ami fájhatott!
…………………………
Elkezdtem azt a könyvet olvasni, és a szövegek, mint egy egyszerű dalocska, elkezdték élni a saját életüket a fejemben. Mint egy dallam, amit dúdolgatunk, mert tetszik, és egy idő után már tudjuk a szövegét… és egyszer csak beugrik az éjszaka kellő közepén is… csak azért mert jó!
Ezzel párhuzamosan meditálni jártam, ami szintén nagy falat volt nekem - de szívesen gyakoroltam, és közben észre sem vettem – halkabban kezdtem beszélni.
De, még mindig csúnyán, és ez nagy hiba volt! Éreztem milyen nehéz a kőfalak bontása, és a kövek széthordása…
Sokat kínlódtam, hiába jöttek a próbák, én még mindig sokszor elbuktam.
Hol orra estem, hol pedig a seggemre – és ezek tények voltak, mert ott voltak a zöld foltok mindenütt.
A régi rossz beidegződésekre nemet kellett mondani, még akkor is, ha ez nehéznek tűnt!
Ahogy írok, eszembe jut, mennyire gyorsan jönnek a szavak… alig bírom leírni őket, és jó érzés ez a gördülékenység - még gondolkodnom sem kell, csak írni és írni!
Akkor ott, elkezdődött az átalakulásom!
A meditációk és a megerősítések, gondolatokban, írásban, és szóban – mert a sorrend nagyon fontos, és utána jöhet a materializáció – újat szülni, a régi rossz beidegződések helyett. Többet sírtam, mint ettem. Orbitális kínokon mentem keresztül, mégis sokkal erősebbnek éreztem magamat, mint addig valaha.
A mozgalmas nappalokat mozgalmas éjszakák váltották fel: álmokkal, képekkel, színekkel, és ízekkel a számban.
És akkor jött az a „bizonyos álom”: - Én tudok masszírozni!
Elkezdődtek a próbálkozások a munkahelyemen a kollégáimmal, a családtagjaimmal, és mindenki azt mondta:
- Júliám, ez nagyon jó! – de én, nem vettem komolyan… és, látjátok, most ebből élek!
Nem tanultam masszírozni, és azt sem tudtam sokáig, hogy az, amit én teszek, az egyik legnehezebb masszázsforma.
Egy tuti, széles ágy kell hozzá, aztán egy megfelelően kemény fekvő felület, ami nem árt, ha egyenes! Amikor elhelyezkedik az emberem,(mert, ilyenkor mindegyik az én emberem) gyengéden ráteszem a kezeimet a csakráira.
Mindenkinek van egy sajátos rezgése; amit képes vagyok felfogni, lecsendesíteni, és átalakítani a legoptimálisabbra, hogy a masszázs felejthetetlen, vagy minimum - nagyon különleges legyen számára. És akkor, észrevétlenül elkezdődik a csoda, ami finom érintésekből és néha fájdalmakkal teli, vegyes hullámvasútból áll!
Mindenkinek tudtam valamit segíteni, mégis; a végérvényes „gyógyulást” a bajukra, az emberek csak önmaguktól várhatják, és ezt is csak akkor – ha tudták értelmezni - felismerni a testük, és a lelkük jeleit.
Mert ezek az üzenetek a felborult rend, és a belső harmónia hiányát mutatják meg nekünk, és ahhoz, hogy saját magunk fogjunk hozzá a gyógyításhoz – elsősorban a gondolkodás serkentése szükséges - és ez lesz majd, ami idővel, 100% -s önszabályozó, és gyógyító hatással bír bennük.
És a végeredmény mi lehet más? Megszületik egy ÚJ EMBER!
